.

Ebben a bejegyzésben közvetlenül nem lesz szex. Előre is bocsánat ezért, de most kis nosztalgikus borongós hangulatom lett, mert végighallgattam a Danubius rádió utolsó egy óráját.
És lehet, hogy sokan közületek ugyanezt tették. Én nem voltam nagy Danubius-fan, de azért valamiképpen jelen volt az életemben, mert azért a szerkiben is időnként ezt hallgattuk, meg az autóban hazafelé...
A Danubius kicsit még a retró korba nyúlik vissza, talán ettől is lett most hirtelen mindenki ilyen szomorkás. Mert ha el akarnák venni tőlünk a Bocicsokit, meg a Vukot vagy a Bubót, akkor is nyafognánk.
23 év nagy idő ám. Van, akinek az egész élete.
Én olyan vagyok, hogy imádok megszokni dolgokat. Imádom, ha valami állandó van körülöttem. Amíg be nem jelentették, hogy roló le - addig eszembe nem jutott volna, hogy a Danubiusnak vége lesz egyszer. A Danubius az egyszerűen volt, és kész.
Kicsit olyan szomorú Szilveszter-fílingje volt most ennek az estének. És belegondoltam abba, hogy ha bezárnak egy gyárat, vagy egy céget, ott az emberek ugyanezt élik át, csak ők nem kapnak ekkora nyilvánosságot mellé. És sokkal inkább ott lebeg a kés a fejük fölött, mert azért nem hinném, hogy a volt Danubiusosok közül túl sokan kerülnének az utcára...
Kicsit belegondoltam abba is, hogy a Tutti - amit mindig olyan örökkévalónak éreztem- talán egyszer ugyanígy véget ér. Pedig a Tutti háta mögött is ott van már 16 év.
Persze nem gondolnám, hogy az az egészséges, ha elmúlt dolgok romjain szomorkodunk. De így vagy úgy, most azért véget ért egy korszak.
És jó volt az a percnyi nagy csend a végén. Azt hiszem nincs ember a világon, aki vette volna a bátorságot, hogy zenét válasszon - egy utolsó zenét egy rádió utolsó perceire...